1. rész: Útválasztás
Sokszor kérdezik tőlem, hogyan indult ez az út. Hogyan lesz valakiből alkotó, vállalkozó, hogyan találja meg az ember azt a hivatást, ami végül az élete részévé válik.Ezzel a posztsorozattal szeretnék egy kicsit visszatekinteni. Nem azért, mert az én utam követendő recept lenne, hanem mert talán adhat néhány gondolatot, bátorítást vagy irányt azoknak a fiataloknak, akik most keresik a saját helyüket a világban.
Hogyan kezdődött?
Már 8. osztály környékén éreztem, hogy valamilyen kreatív dologgal szeretnék foglalkozni. Akkoriban még fodrász szerettem volna lenni. Talán azért, mert abban is ott láttam az alkotást, a formákat, a kézzel végzett munkát és azt, hogy valamiből valami szebb, újabb születik.
Akkoriban azonban még közel sem volt ennyi lehetőség, információ és út, mint ma. Nem volt egyszerű megtalálni, merre induljon az ember, főleg ilyen fiatalon. Így végül egy közgazdasági szakközépiskolában találtam magam.
Visszagondolva ez egyáltalán nem volt rossz döntés.Akkoriban azonban még közel sem volt ennyi lehetőség, információ és út, mint ma. Nem volt egyszerű megtalálni, merre induljon az ember, főleg ilyen fiatalon. Így végül egy közgazdasági szakközépiskolában találtam magam.
Ma már úgy látom, hogy ilyen fiatalon nem is mindig tudhatjuk pontosan, milyen irányba visz majd az élet. És ha később kreatív vállalkozásunk lesz, nagyon sokat számít, ha legalább alapvető fogalmunk van a pénzügyekről, gazdaságról, vállalkozásról.
Az iskolában már a 90-es évek elején volt vállalkozástan. Én pedig imádtam. Talán ott éreztem először igazán, hogy egyszer nekem is lehet saját utam.
Közben mindig jelen volt bennem a kreativitás. Szerettem rajzolni, vonzottak a régi bútorok, a történelem, a régi korok világa, a ruhák, a kastélyok, az enteriőrök.
Általános iskolában nem emeltek ki különösebben a rajzaim miatt. Nem küldtek versenyekre, nem volt külön rajzszakköröm vagy olyan tanárom, aki célzottan ebbe az irányba terelt volna. Egyszerűen csak szerettem csinálni. És ma már tudom, hogy ez is nagyon sokat jelent.
Mert nem mindig látványos jelekkel indul egy út. Néha csak egy csendes vonzódással kezdődik valami: azzal, hogy újra és újra szívesen leülünk rajzolni, nézegetni a környezetünket, olvasni, figyelni a részleteket. Rengeteget olvastam ebben az időszakban, főleg történelmi regényeket. Valahogy mindig azok a világok érdekeltek, ahol a tárgyaknak, a részleteknek és a kézzel készült szépségnek története volt.
Mert nem mindig látványos jelekkel indul egy út. Néha csak egy csendes vonzódással kezdődik valami: azzal, hogy újra és újra szívesen leülünk rajzolni, nézegetni a környezetünket, olvasni, figyelni a részleteket. Rengeteget olvastam ebben az időszakban, főleg történelmi regényeket. Valahogy mindig azok a világok érdekeltek, ahol a tárgyaknak, a részleteknek és a kézzel készült szépségnek története volt.
A boldog békeidők után jött az érettségi, és vele újra a nagy kérdés:
Hogyan tovább?
Abban az időszakban még el sem tudtam képzelni, hogyan lehetnék lakberendező vagy belsőépítész. A családban édesapám asztalos volt, gyönyörű bútorokat készített. Sokat nézegettem a szakkönyveit, tanulmányoztam a belsőépítészek által készített terveket, és éreztem, hogy ez a világ nagyon közel áll hozzám.
Csak azt nem tudtam, hogyan juthatnék el oda.
Nem voltak olyan lehetőségek, mint ma. Egy iskola jöhetett volna szóba: az Iparművészeti Egyetem. De mivel közgazdasági szakközépiskolába jártam, nem volt rajz- és művészettörténeti oktatásom, ami a felvételihez szükséges lett volna.
A sikeres érettségi után dolgozni kellett mennem.
Közben azonban nem engedtem el azt az álmot, hogy egyszer az Iparművészeti Egyetemen tanulhassak. Teljes erővel készültem a felvételire: munka mellett magánórákra jártam rajzot tanulni, és külön művészettörténeti órákat is vettem.
Szobrászhoz, festőhöz és grafikushoz jártam. Akkor ezt egyszerűen szükségesnek éreztem, ma viszont már látom, hogy óriási ajándék volt. Többféle látásmóddal találkoztam, többféle irányból tanultam meg figyelni a formákat, az arányokat, a részleteket. Szinte minden fizetésem erre ment el. Én akartam. Én tettem bele az időt, a munkát, az energiát.
Közben azonban nem engedtem el azt az álmot, hogy egyszer az Iparművészeti Egyetemen tanulhassak. Teljes erővel készültem a felvételire: munka mellett magánórákra jártam rajzot tanulni, és külön művészettörténeti órákat is vettem.
Szobrászhoz, festőhöz és grafikushoz jártam. Akkor ezt egyszerűen szükségesnek éreztem, ma viszont már látom, hogy óriási ajándék volt. Többféle látásmóddal találkoztam, többféle irányból tanultam meg figyelni a formákat, az arányokat, a részleteket. Szinte minden fizetésem erre ment el. Én akartam. Én tettem bele az időt, a munkát, az energiát.
Háromszor próbáltam meg a felvételit az Iparművészeti Egyetemre.
A harmadik felvételi után pedig elhangzott egy mondat, amely akkor nagyon mélyen érintett.
De erről majd később mesélek.
Ma, amikor fiatalokkal beszélgetek, talán ezt tartom az egyik legfontosabb üzenetnek:
Nem baj, ha az út elején még nem látod pontosan, hová vezet minden lépés. A fontos az, hogy figyelj arra, mi vonz igazán, és merj tenni érte.
Nem minden út indul versenyekkel és elismerésekkel. Van, amelyik sokkal csendesebben kezdődik.
Folyt.köv.
A harmadik felvételi után pedig elhangzott egy mondat, amely akkor nagyon mélyen érintett.
De erről majd később mesélek.
Ma, amikor fiatalokkal beszélgetek, talán ezt tartom az egyik legfontosabb üzenetnek:
Nem baj, ha az út elején még nem látod pontosan, hová vezet minden lépés. A fontos az, hogy figyelj arra, mi vonz igazán, és merj tenni érte.
Nem minden út indul versenyekkel és elismerésekkel. Van, amelyik sokkal csendesebben kezdődik.
Folyt.köv.
