Nőként az intarzia útján: amikor a nehezebb út bizonyul a sajátodnak
Van, amikor az ember útja nem egyenes. Nem szépen kijelölt, nem könnyen járható, és nem is mindig érthető mások számára. De attól még lehet a sajátja.Az intarzia számomra pontosan ilyen út.
A fa nem engedi, hogy kapkodj. Minden árnyalat, minden illesztés, minden apró részlet számít. A bútorintarziában pedig különösen fontos az együtt gondolkodás az asztalosokkal, hiszen az intarzia akkor tud igazán szépen élni, ha összhangban van a bútor szerkezetével, arányaival és anyagával.
Nőként ebben a műfajban helyet találni még külön történet.
Nem mindig volt egyértelmű, hogy komolyan vesznek. Nem mindig volt könnyű elhinni, hogy van helyem ebben a világban. Voltak pillanatok, amikor bizonytalan voltam. Amikor feltettem magamnak a kérdést: biztosan ezt kell csinálnom? Biztosan ezen az úton kell maradnom, amikor lenne talán könnyebb, egyszerűbb, elfogadottabb irány is?
Ijesztő volt? Igen.
Bizonytalan volt a jövő? Nagyon.
De volt valami, ami erősebb volt a félelemnél: az a belső meggyőződés, hogy az intarziában látom igazán önmagam.
Nem csak egy technikát láttam benne. Hanem egy nyelvet. Egy kifejezési formát. Egy olyan világot, ahol a fa természetes rajzolata, színe, erezete és csendes szépsége történetté tud válni a kezem alatt.
Sokszor gondoltam arra, hogy talán könnyebb lenne alkalmazkodni. Más irányba menni. Olyan dolgokat készíteni, amelyek gyorsabban érthetők, könnyebben befogadhatók, vagy jobban megfelelnek mások elvárásainak.
De valahogy mindig visszatértem az intarziához.
Mert ebben éreztem otthon magam.
Ma már hálás vagyok azért, hogy nem engedtem el. Hálás vagyok a nehézségekért is, még akkor is, ha akkor, abban a pillanatban nem mindig láttam értelmüket. Mert ezek formáltak. Ezek tanítottak meg arra, hogy nem kell mindig a könnyebb utat választani ahhoz, hogy jó helyre érkezzünk.
Az intarzia számomra nemcsak kézműves technika. Hanem önazonosság.
Egy olyan terület, amit folyamatosan tanulok, alakítok, modernizálok. Szeretem megmutatni, hogy ez a régi, nemes technika ma is élő lehet. Hogy lehet benne újat keresni. Lehet frissíteni, lehet személyessé tenni, lehet kortárs módon gondolkodni róla.
És talán ez az egyik legfontosabb számomra: megmutatni, hogy az intarzia nem poros, távoli, elérhetetlen műfaj. Hanem élő anyag, élő gondolat, élő alkotás.
Ha most valaki olyan élethelyzetben van, amikor elbizonytalanodott, elutasítással találkozott, vagy úgy érzi, túl nehéz az út, amin jár, annak szeretném ezt üzenni:
- Néha a nehézség nem azt jelenti, hogy rossz helyen vagy.
- Néha csak azt jelenti, hogy valami igazán sajátot építesz.
- A saját út sokszor rögösebb. Nem mindig tapsolnak hozzá az elején. Nem mindig értik. Nem mindig könnyű megmagyarázni, miért fontos neked ennyire. De ha belül érzed, hogy közöd van hozzá, hogy valami mélyen kapcsol hozzá, akkor érdemes figyelni erre az érzésre.
- Mert lehet, hogy éppen az vezet oda, ahol igazán ki tudsz teljesedni.
Nem azért, mert mindig könnyű volt.
Hanem azért, mert mindig igaz volt.